Sok idő ez ahhoz, hogy elölről kezdjem megint

Mi az, hogy nagyon korán, kérdezi velem szemben a napsárga fotelben, hány éves volt, tizenhat, én ritkán szoktam, most elmosolyodom mégis, egy pillanatra fel is nevetek talán, de észreveszem magam, és rendezem az arcvonásaimat. Tizenhárom, mondom, ő nem szól, csak jegyzetel, én viszont látom, hogy erre nem számított, közel egy év után is sikerül meglepnem, szép munka, Zsófi, gondolom magamban, és mesélni kezdek az első szerelmemről, a náluk töltött házibulikról, meg arról, hogy elegem lett, hogy én vigyázok a fiúkra mindig. Szerintük persze ez nem így volt, úgyhogy egy kedd délután versenyt ittunk a Harminckettesek terén, hazafelé a négyeshatoson meg bemondta a sofőr, hogy legyenek kedvesek a kisasszonnyal inkább leszállni a villamosról.

Hogy aztán a következő kapcsolatomban mindennap jelen volt az alkohol, az én dolgom volt, hogy legyen behűtve sör, az én dolgom volt megint vigyázni, csak most másképp, mint korábban. Tizennyolc voltam, amikor egy fesztiválon bedőlt a sátramba, én meg betakartam, ahogy volt, ruhástól, cipőstül, a kezében szorongatott műanyag korsót óvatosan a sátor mellé raktam. Ő reggel arra ébredt, hogy nedves a ruhája, aztán győzködni kezdett, hogy csak a sört borította ki, pedig egy szót sem szóltam, a sör meg ott volt a sátor előtt, ahogy este leraktam.

De nem lenne igazságos, folytatom, ha csak a rossz élményeimről mesélnék, mert kurva hálás vagyok egy csomó minden másért.

Néhány évvel később történt, erről meséltem már többször, hogy a módszeres erőszak által egyre csak szűkült körülöttem a tér, nekem meg nem volt más eszközöm a túlélésre, csak a jóleső szédülés meg a fájdalom tompítása.

Újra levegőhöz jutottam minden második hónapban, amíg Ádám külföldön dolgozott, és így volt mit lefojtania mindig, amikor hazaért.

Ha nem ittam volna annyit, most nem lennék itt, mondom, és komolyan is gondolom, ő megint jegyzetel, én meg folytatom, hogy nem ez volt a gödör alja, oda a következő kapcsolatomban jutottam el. Az elején nem ivott mindennap és nem volt zavaró sem, inkább furcsa volt csak, hogy az anyja megiszik naponta egy üveg pezsgőt, meg engem is vodkával kínálnak, ha vendégségben vagyunk náluk, aztán valahogy gyűlni kezdtek az esti pohár borok, úgy jobban tud dolgozni, mondta mindig. Csúsztunk lefelé a gödörben, de nem itt volt az alja, akkor értünk csak le odáig, amikor társaságban kezdett inni, és nem volt határ, nem volt korlát, nem volt vége sosem. Volt, hogy haza tudott jönni egyedül, olyankor elfeküdt az előszobában, keresztbe a küszöbön, és hiába kértem és húztam és vetkőztettem, nem kelt fel, amíg jobban nem lett. Akkor átfeküdt a kádba, ott aludt órákon át, hol meztelenül, hol félig még ruhában, a saját testének váladékában.

Sokáig elhittem, hogy jobb lesz, hogy közös a probléma és közös a cél is, de be kellett látnom, hogy nem akarhatom helyette, hogy az én felelősségem mégsem az, hogy kitalálok valamit, amire hivatkozva le tudjuk mondani a másnapi programot, hanem, hogy ha lehet, a gyerekem inkább ne ezt látva nőjön fel.

Én viszont ezt láttam még sokszor és sok helyen, ennyire direkt nem, azért az volt a gödör alja, mondom, de hasonló működésekben igen. Egy évvel ezelőtt egy olyan asztalnál ültem épp, ahol hiányzott az empátia és hiányzott a megértés, és nem volt tér arra sem, hogy ha ők isznak is már délelőtt, nekem még ne kelljen. Így reggeliztünk, ebben a kontrollvesztésben, ahol hiába is mondod, nem számít a nem, nem is hallják talán, de kibírtuk mind és elköszöntünk végül, én meg el az alkoholtól is.

És most, néz rám a napsárga fotelből egy csendes mosollyal az arcán, megünnepli vagy folytatja, kérdezi, én meg rávágom azonnal, gondolkodás nélkül, hogy folytatom, hogyne folytatnám, sok idő ez ahhoz, hogy elölről kezdjem megint. Már van elég levegőm az életben, rendben van végre, ha nemet mondok is, nincs többet rajtam a másik szégyenének a terhe, nem tapad rám az önámításuk mocska sem. Van viszont végre tér kontrollban lenni, jól lenni, elég tér ez szabadnak lenni is.