Pótolni nem tudom, de megadni igen

A gyerekkori hiányokat nem tudja utólag pótolni, mondja velem szemben a napsárga fotelben, sem maga, sem más. Pardon, szalad a szemöldököm a homlokom közepére, hát mi az, hogy nem, hogy nem lehet, én húsz éve várom, hogy pótolva legyenek, de meg kell tanulni elgyászolni, mondja, aztán együtt élni velük.

Én viszont nem tudtam, hogy hiányok ezek, honnan tudtam volna, azt hittem, hogy ami van, az így van mindenhol és így van jól, később meg érezni kezdtem, hogy mégsem jó annyira, és akkor csak vártam, nem tudom pontosan, hogy mire, leginkább arra, hogy jobb legyen. És dühös lettem közben, egyre dühösebb, hogy senki nem tesz semmit ezért, hogy hiába kérem, hiába mondom vagy üvöltöm, nem hallják körülöttem, vagy ha meghallják is, nem értik, hogy mit.

De elfáradtam, a mondástól meg a dühtől, csendben vártam tovább, sokat kivesz az emberből az is, ha vár, na nem dühöt, az nőtt tovább, és hiába próbáltam, nem tudtam betömni vele a hiányt. Aztán összeomlott minden, darabjaimra szedett az indulat, a kimerültség meg ez a betöltetlen űr, én meg ott álltam a szilánkok között, és hiába próbáltam, rakosgattam, ragasztgattam, csak nem álltak össze egésszé.

A gyerekkori hiányokat nem tudja utólag pótolni, mondja velem szemben a napsárga fotelben, ahogy megvizsgálunk minden kis részt, apró darabot, amit elviszek hozzá, meg kell tanulni elgyászolni, folytatja, aztán együtt élni velük. Ő mutatja, én tanulom a gyászt, a hiányt, ér dühösnek lenni, de betömni nem kell mégsem, és van, mégis van, amit tehetek, mert a dühvel töltött évek alatt felnőttem, és minden, amire szükségem volt, most rajtam múlik, és pótolni nem tudom, de megadni igen.