Nem szűntem meg létezni mégsem

Elüti a hatvanat a mérleg nyelve, pont tízzel több ez, mint tavaly tavasszal, amikor melegítőben, kapucni alatt jöttem haza a kórházból. Amikor először tűnt úgy, hogy nem bír el mindent a testem, hogy az évtizedes stressz, az alvás hiánya, az állandó készenlét nyomot hagy, kitörölhetetlen és megmásíthatatlan nyomot. Az élet behúzta a kéziféket, hirtelen és tövig, hogy aztán lassan, lépésről lépésre engedjen csak tovább.

Két és fél hónapot hagytam ki az edzésből, és úgy kezdtem újra, mintha addig nem lettem volna a teremben sosem. Feszített az önérzet, meg a türelem hiánya, hogy jönnek ugyan a számok, a súlyokban és a mérlegen is, de nem úgy, nem olyan tempóban, ahogy az jólesett volna. Nem értettem a jeleket, észre sem vettem talán, maradtam türelmetlen, kitartóan és elszántan, amíg aztán egy nap már nem jöttek a szavak sem. Ott találtam magam egy új működésben, vagy a megszokott működés hiányában inkább, szavak nélkül, írás nélkül, és nem tudtam, hogy mi van.

Kellett egy kis idő, meg némi külső ráhatás, amíg aztán kapcsoltam, hogy ezt így, ahogy eddig, nem lehet tovább, hogy azonnal akarni mindent nem lehet, és nem azért, mert ne akarnám eléggé, akarom én, tényleg, de nincs ennyi lendület és nincs ennyi kraft. Azt viszont biztosan nem szeretném, hogy szavak se legyenek már, néztem rá az új működésre először egészen közelről, aztán egyre távolabbról, és onnan végre felsejlett az is, hogy nem a mondataim hiányoznak, és nem a rendszer vagy az edzés, de akkor mi, hol a teljesítmény, a produktum, és ha ezek nincsenek, hogy lehetek én.

Nem jöttem rá magamtól, hiába a tövig húzott kézifék, álltam csak az ismerős működés, a készenlét meg az eredmények helyén, tétlenül a semmiben, és akárhogy vártam, nem szűntem meg létezni mégsem. Helyette bemozdult mindent, ami addig hiányzott, jöttek a kilók és jöttek a szavak, és jött a felismerés, hogy amire szükségem volt, az pont ez, az idő, a türelem, meg hogy ha kell, hát várjak.

Elüti a hatvanat a mérleg nyelve, ötvenhéttel mentem szülni, negyvennyolccal meg a terembe, februárban lesz négy éve. Soha eddig nem ért össze a combom, ha mentem, soha ennyi erő nem volt még a testemben, big dogs gotta eat, mondom, mintha esténként én raknám az asztalra a vacsorát. Tanulom a testem, ahogy tanulom a türelmet, és tanulom a szeretetet így, ilyen biztonságban, ilyen szabadsággal.