Nem nagy ár ez a kínkeservvel megszerzett szabadságért

Sokat dolgozom mostanában egy szövegen, napokat töltök benne, nem tudom letenni akkor sem, ha mást csinálok éppen. Tegnap megkérdezte valaki, hogy hogy vagyok az írással, ez volt-e a legmélyebb időszakom, az, amikor vertek is. Nem kellett gondolkodnom a válaszon, pontosan tudom, hogy ez a második legsötétebb bugyra az életemnek, ennél csak az azt követő hat-hét év vitt mélyebbre. Az, amikor nem volt egyértelmű az erőszak, a bántalmazás nem hagyott nyomot a testemen, de feszültség volt a létezés minden pillanata, csenddel verés, manipuláció, lélekölő pusztítás. Felismerni is sokkal nehezebb, kiszállni belőle meg különösen.

Aztán a testem behúzta a kéziféket, az idegrendszerem feladta, nem bírt többet el. Találkozókat halasztottam, munkákat mondtam vissza, két hétig minden percemet alvással töltöttem, hogy aztán napról napra térjen vissza belém az élet, kezdjen megtelni a tüdőm levegővel, olyan friss, szabad levegővel, mint korábban még sosem.

Nem adta magát könnyen a szabadság, a fesztelen létezést tanulni, gyakorolni kell. Elkezdtem hát végigvenni, mi az, ami nem épít, nem szolgál – azokat a tereket, működéseket és embereket, amik korábban segítették ugyan a túlélést, de jót nem adnak már.

Nem könnyű ez, a takarítás, szembenézni azzal, hogy amit az identitásom részének gondolok, az valójában nyom, szorít és vág, amikor önazonosságra törekszem. Volt, akikkel megpróbáltam kompromisszumra jutni, akiktől rugalmasságot vártam annak reményében, hogy számít annyit a jelenlétem ott, mint amilyen fontosak ők nekem, volt, akikkel sikerült, meg olyanok is, akikkel végül inkább elengedtük egymást. Eljöttem a legkedvesebb munkahelyemről, kapcsolatokból, ahol nem tudták, nem akarták meghallani, hogy mi az, ami bánt, ami nehéz. Robotol a gyász, a csalódottság, de az idő is, nem nagy ár ez a kínkeservvel megszerzett szabadságért.

Közben dolgozom a határaimon, olyan intenzitással, ahogy korábban nem tudtam, nem volt rá kapacitás. Hétről hétre tépjük fel a sebeken a vart, hogy kitöröljük az évek során begyűlt gennyt, hogy lekötözzük újra, ezúttal szakavatott mozdulatokkal. Csendben zajlik a munka, alig észrevehetően, azok látják csak, akik egészen közelről bár, de hangtalanul figyelnek. Akik látják, érzik, hogy zajnak helye itt többé már nincs.

Van viszont helye minden fájdalmamnak, viselhetővé válik minden, amibe korábban egy részem belehalt. Dolgozom vele, gyógyulok, takarítok, itt van velem, körülöttem, csak bennem egyre kevésbé. Nem fér már a szabad levegőtől.