Jólesően, szabadon, arról, ami évek óta várja a sorát
Semmi sem olyan fontos, mint az, hogy írjatok.
A tavalyi év végére elfogytak a szavaim. Nem egyik napról a másikra, nem volt egy nagyon konkrét pillanat, hétről hétre vált nehezebbé az írás, és ültem a villogó kurzor fölött órákat. Közben jelzett a testem is, egyre erősebben és egyre direktebben, addig, amíg hiába próbáltam már, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy nem jó, ami van.
Írtam erről, a testi részéről, hogy mi visz el a felismerésig, hogy amit a működésemnek gondoltam, nem határoz meg, de hátráltat, dermeszt és blokkol is keményen. Hogy nehéz volt a belátás, olyan út, amin nem jártam még, és aminek a végén kiderült, hogy az átdolgozott éjszakák, a készenlét, a rendelkezésre állás nem kifizetődő, meg hogy amit alapvetésnek gondolok, az egyoldalú elvárás inkább.
Mire kitisztult a kép, kitisztult a lap, és kitisztultam én is. Ültem az üres doksi fölött hosszan, olyan magányban, mint korábban sosem, és nem értettem, hogy ami eddig magától jött, az hol marad most. Feszített az üresség, a rutin hiánya, meg hogy hiába akarok, nem tudok írni, nem jönnek szavak, és gondolatok sincsenek már.
Úgyhogy elkezdtem közel engedni magamhoz az űrt, jobb híján és dühösen, amiért elvette tőlem azt, ami eddig volt, amit nem szerettem ugyan, de ismertem eléggé ahhoz, hogy biztonságossá váljon, és beengedtem magam oda, a semmi a közepébe. Álltam az ismerős működés, az otthonosság nélkül, és bármerre néztem, végtelennek tűnt a sötét. Aztán jött valaki, vagy azt hittem, hogy jött, hát egyedül állok a sötétben, de csak a kurva sötéttől nem láttam, hogy nem voltam egyedül mégsem, és azt mondta, hogy
semmi sem olyan fontos, mint az, hogy írjak.
Hetekig álltam még ott, csendben, az ürességben, és ahogy egyre nagyobb teret foglalt magának a mondat, egyre halványult a sötétség is. A mondatból aztán szavak nőttek, abból gondolatok, meg újabb mondatok, és akkor írni kezdtem megint, úgy, ahogy régóta nem, készenlét és nyomás nélkül, jólesően, szabadon, arról, amiről még sosem, ami évek óta várja a sorát. Nem vakít a doksi, és nem nyom az űr sem, és megírom, ezt is megírom végre már.
