Írni nehéz, az életről főleg
Jegyzetek a kurzusról: kifutott a Self Writing
Végigjártak minden kurzust, a kezdőt meg a haladót, hétről hétre dolgozták a szövegekkel magukat is, de véget ért a kurzus, és írni akartak tovább, könyvet, mondták, vagy legalább valamit, ami hosszabb, mint a házi feladat nyolcezer karaktere.
Nekem nem volt tematikám, ötleteim voltak csak, meg a türelmük, amíg összerakok ezekből valamit, ami mentén haladunk majd, másfélszer annyi időn át, hogy többször annyi szöveg legyen, mint addig volt. És írni kezdtek, és nem tudták, hogy velük együtt írni kezdtem én is megint, hétről hétre beszéltünk, nem feladatokról már, emlékekről, töredékekről, szinopszisról meg dramaturgiáról.
Vártam, hogy mikor éri őket utol, mikor szivárog a sorok közé be a kétség, és megérkezett, félidőben, nagyjából, mi meg ott álltunk, szemben vele, és akkor elmondtam, amit elmondok minden kurzuson is, hogy írni nehéz, az életről főleg, de helyettük megírni nem fogja senki ezt. Hogy kellenek, akik kiállnak, akik elmondják, amit más alig bír, akik erőt adnak, példát, hogy túl lehet élni, fel lehet állni, tessék, mind itt vagyunk mégis.
Visszaültek oda, nyakig a nehéz, ragacsos szövegbe, és gyúrták, az meg egyre csak nőtt, de formát kapott végül, fejezeteket és ívet, és nincs egészen kész, kevés erre a tizenkét alkalom. Irány van, sorvezető, kérdések meg megjegyzések, ott a visszajelzés minden mondatukra, nemcsak tőlem, egymástól is, és idő is lesz egyszer elég, kétség viszont, az már nincs.