Egy sötét teremben ülök. Néhány perccel később felgyúlnak a fények, megjelenik előttem egy nő, és beszélni kezd. Elmeséli, hogy a párja szülei vallásosak, ezért, amikor látogatóba mennek hozzájuk, hiába élnek együtt, külön szobában alszanak. Amikor a szülőkhöz tartva a nő szóvá teszi, hogy szeretne a férfival egy szobában aludni, az számon kéri őt, hogy miért kérdőjelezi meg a szülei akaratát.
Már nem a teremben vagyok, a korábbi párom kocsijában, az anyósülésen ülök, a szüleihez tartunk éppen, még nem tudom, hogy az utolsó karácsonyunkat töltjük együtt. Én néhány nappal korábban lebetegedtem, aznap reggelre a gyerek is rosszul lett – a párom szerint direkt, hogy megússzam az utat a szüleihez. Leszid, hogy miért neki kell lemennie a gyógyszertárba, ráadásul indulás előtt, meg azért is, hogy inkább a kanapén aludtam, hogy a köhögésemmel ne zavarjam éjszaka. Aztán beírja a táblázatba, ahol a kiadásait vezeti, hogy az algopirin miatt ezerkilencszázzal tartozom.
Majd újabb jelenet, az anyáról, aki a saját bőrén tapasztalja meg, hogy milyen a köztes, vákuumozott idő, amikor már külön élnek a férjével, de a szülői kapcsolattartásról még nem döntött a bíróság – így hiába kér segítséget, senkitől sem kap, amikor az apa hetekig magánál tartja az egyik gyereket.
Látom magam előtt a féléves fiam arcát, miközben az apja becsukja a kocsi ajtaját. Még egyikünk sem tudja, hogy a néhány órásra tervezett láthatás napokig húzódik majd, hogy hiába hívom őket este, hogy hol, merre vannak, a válasz annyi csak, hogy elmentek nyaralni, majd jönnek.
Most az a nő lép színre, akinek sikerült kiszabadulnia a bántalmazó kapcsolatából, majd egy váratlan pillanatban a férfi szó nélkül visszaköltözik a lakásba. Én a nappaliban állok, dobozok között. Hónapokon át kértem a volt párom, hogy költözzön el, alig fél év után viszont úgy döntött, hogy visszajön. Nem kérdezett, csak szólt, hogy szerinte úgy lenne korrekt, ha most mi mennénk el – a lakásból, ahol évekig éltünk a gyerekkel, mielőtt ő beköltözött volna.
Látok egy újabb nőt, azt, akit a kollégáitól tilt el a párja, nekem meg eszembe jutnak az üzenetek, amiket Ádám írt a barátaimnak, hogy hagyjanak békén. Eszembe jut, hogy hiába koptak el sokan, ez sem volt elég, és végül egy erről szóló vita után vert meg először. Aztán megjelennek a nagyrévi asszonyok is, azok, akik elszenvedik, hogy a férjük hűtlen, agresszív vagy iszákos, de nincs lehetőségük lépni. Aztán megjelenik a bába, egy fiolányi arzénnal, és újra meg újra felteszi a kérdést:
miért tűritek?
Erre a kérdésre keresi a választ a Zug című darab, párhuzamba állítva a tiszazugi méregkeverők száz évvel ezelőtti történetét a nők mai helyzetével, hangot adva azoknak, akiknek nem maradt erejük szólni. És nemcsak az évszázados kérdést válaszolja meg, szembesít is, mindannyiunkat – a felszín alatt zajló harccal, anyáink és nagyanyáink történetével, a rendszerrel, ami újra meg újra cserben hagyja a nőket, meg a társadalommal, ami nem vesz róluk tudomást.
A szembenézés nehéz, van, hogy fájdalmas is, a gyógyulás érdekében mégis elkerülhetetlen. Ezen az úton vezet minket kézen fogva a Zug minden alkotója, lépésről lépésre, jelenetről jelentre, amíg aztán nem lesz már semmi, ami kimondatlan maradna.
A Zug a Láthatáron Csoport előadása a Szkéné Színházban, Widder Kristóf rendezésében, Balogh Orsolya és Feuer Yvette előadásában. A produkció Korda Bonifác Tiszazug című drámája, Móricz Zsigmond Tiszazugi méregkeverők című írása, valamint Bazsó Adrienn családon belüli erőszaktúlélőkkel készített interjúi alapján készült.
A darabról a WMN-en írtam részletesebben, azt itt találjátok.