Ezért magyarázunk, hátha nem elég a kép

A kurzus során rengeteget dolgozunk jelenetekkel. Hogy milyen a jó, hogy miért nem mesélünk, összegzünk, miért mutatunk inkább. Hogy olvasóként hogyan kerülhetünk be mi is a karakter mellé, be a szövegbe, a jelenetbe.

Van egy mondat, ami újra és újra előkerül a hallgatók szövegeire adott visszajelzésekben, mert szerintem ez az egész lényege: amikor egy érzést vagy felismerést kimondunk, az olvasó információt kap. Amikor viszont maga rakja össze, élményt kap, és ez egészen más hatást kelt.

Amit magunk fedezünk fel, az a miénk lesz, mélyebbre megy, mint bármi, amiről csak tudomást szerzünk. Az életben is így van: elhihetjük, amit valaki elmesél nekünk egy kapcsolatáról, de egészen más, amikor egy találkozás alkalmával magunk vesszük észre, ahogy egy szó hallatán megáll a villa valakinek a kezében.

Onnantól a dinamikát nem tudjuk, hanem értjük.

A szöveg ugyanígy működik. Ha az író kimondja a félelmet, a szégyent, a magányt, az olvasó tudomásul veszi. Ha viszont csak a jeleket teszi le elé – a tárgyat, a mozdulatot vagy a csendet –, és bízik benne, hogy az olvasó összerakja, akkor a felismerés az olvasóban születik meg. És ami bennünk születik meg, az tovább marad velünk.

Miért fontos ez, amikor traumáról írunk

Ilyenkor az a célunk, hogy amit átéltünk, azt más is átélhesse, megérezze, ne csak tudomásul vegye. Aki tapasztalt már traumát, az jó eséllyel megtanult jelekből olvasni: tekintetekből, hallgatásokból, egy ajtó csapódásának erejéből, egy lépcső nyikorgásából. Ha a szöveg nem mondja ki, hogy mi történik, hanem nekünk kell figyelnünk ezekre a jelekre, akkor olvasóként mi is megéljük azt az éberséget, amit a narrátor. Nem kívülről nézzük, ott vagyunk a jelenetben, a karakter mellett.

A túl sok magyarázat és a túl sok kimondott testi reakció viszont távolságot teremt. Nem marad hely, ahol az olvasó is jelen lehetne a szövegben, jobb híján csak tudomásul veszi, amit letesznek elé.

Bízz a részleteidben

Amikor valaki a saját tapasztalásáról ír, természetes a késztetés, hogy biztosra menjen, hogy az olvasó biztosan értse, meg hogy semmi ne vesszen el. Ezért magyarázunk, hátha nem elég a kép.

De ha jó a részlet, ismerős és konkrét a kép, akkor elég. Ilyenkor a magyarázat épp az erejét veszi el, mert ahelyett, hogy az olvasóban robbanna, mi robbantjuk fel előtte.

És az örök tanulság, ha egy helyen azon gondolkodsz, hogy kell-e oda magyarázat, többnyire az a jó döntés, ha elhagyod.

Ha ki akarod próbálni

Vegyél elő egy saját szöveget, és keress benne egy mondatot, amelyik megnevez egy érzést. Húzd ki, és írj a helyére valamit, amiből az olvasó maga jöhet rá ugyanerre.

Aztán olvasd el újra, és figyeld meg, hogy hol vagy te olvasóként: kívül, vagy már bent.