Ez lesz a sztori

Ádám most lesz huszonkilenc, anyutól Dumaszínház jegyet kap születésnapjára. Az ő ötlete, nem súgok, de azért egyeztet velem, Kormos Anett és Kovács András Péter, szeptember huszonkilenc, csütörtökre esik, jó lesz-e, kérdezi, majd náluk alszik a gyerek, mi csak érezzük jól magunkat. A pláza mögött találkozunk, Ádám beugrott kinyomtatni a jegyeket, együtt sétálunk át a Corvin sétányon, még meleg az idő, a dzseki alatt ujjatlan, rövid ruha van rajtam, meg magas sarkú szandál, ahogy kérte. Lássa csak mindenki a szexi lábadat, bébike, és tényleg nézik, nézik azt is, ahogy néhány lépésenként igazítok egyet a szoknyámon.

Kiálljuk a sort és leülünk végre, az asztal takarásában már nem zavar a szoknya hossza, epres limonádét rendelek, együnk egy nachos tálat, mutatom Ádám felé a menüt, és megrendeljük ugyan, de az előadás alatt csak én eszem belőle néhány falat csipszet. Ádám végig a telefonját nyomkodja, az enyém az asztalon van, kijelzővel felfelé, ha bármi van, lássam, hogy anyu keres, ő viszont nem keres, Ádám ír csak. Ahogy felvillan a neve a telefonomon, megfordítom a készüléket, világítson inkább az asztal felé, de rugdosni kezd az asztal alatt, hagyd már abba, mondom csendben, inkább csak tátogva és a szememmel, de nem hagyja, a telefonomra mutogat, hogy írt, nézzem meg. Megnyitom az üzenetet, ezek sosem engedik egymás kezét, olvasom, megvonom a vállam, próbálom jelezni, hogy az előadásra jöttünk, arra figyeljen, meg amúgy is, mi köze van másokhoz, teszem hozzá gondolatban, de csak lemondóan sóhajt és forgatja a szemét.

A kocsihoz sétálva még visszatérünk az üzenetre, miért, szerinted nem volt gusztustalan, hogy szőrös a csaj karja, meg tényleg, minek fogták végig egymás kezét, kérdezi, lehet, hogy nem neked akar tetszeni, válaszolom, amire még mond valamit, de már nem figyelek. Fáradt vagyok, csalódott, hogy megint veszekedéssel telik az este, és semmi másra nem vágyom, csak hogy véget érjen a nap. De nem ér véget, ha Ádámon múlna, nem érne sosem, vagy hát addig semmiképp, amíg mellé nem állok az idegen párok viselkedéséről folytatott eszmefuttatásában, én viszont nem vagyok partner, ezúttal nem, nem értem, hogy miért nem mindegy neki, miért nem tudjuk magunkat jól érezni anélkül, hogy másokkal foglalkoznánk közben, ráadásul le kell nézni, mindig és mindenkit, kurva fárasztó, mondom. Az előszobába lépve ledobom a táskámat a padlóra, a csatja élesen koppan a kövön, felakasztom a dzsekimet, kilépek a cipőmből és egyből a fürdőbe megyek. Felkötöm a hajam, már nem érdekel, hogy a fenekem fölé csúszik közben a szoknya, lemosom a sminkem és előveszem a fiókból a fogkrémet. Arra már nincs idő, hogy a fogkefémet is megkenjem, Ádám rám nyitja az ajtót, mi ez, kérdezi ingerülten a kezében a telefonommal, nem tudom, innen nem látom, mondom, de mintha nem hallaná, már üvölt, hogy miért ír nekem a Palkó. Nem tudom, nem olvastam, mondom megint, ő viszont megmondta, már hónapokkal ezelőtt megmondta, hogy csak meg akar dugni, biztosan dugunk is, amekkora kurva vagyok. Félbehagyom az el sem kezdett fogmosást, gyere, megmutatom az üzeneteket, mondom higgadtan, ő nyújtja felém a telefont, én elindulok a nappali felé, feloldom a készüléket, de kiveszi a kezemből és átmegy a kisszobába. A mellkasom szorít, légzés közben egyre kevésbé emelkedik, kifújni is nehezen megy, a hasam megfájdul, nem a gyomrom, lejjebb, a méhem körül, mintha betont öntöttek volna bele, és most mozdulni sem bírnék. Nem akarok veszekedni, nincs értelme, úgyse tudom meggyőzni, már nem érdekel a telefon se, nincs benne semmi, amit titkolnom kéne, befejezem a fogmosást, pizsamát veszek és bebújok az ágyba.

A fejemre húzom a takarót, egy pillanatra megszűnik minden, ami azon kívül van, nem hallok semmit, csak a légzésemre figyelek. Próbálom addig szívni a levegőt, amíg elszámolok kettőig, kifújom, megint kettő, és újra. Remélem, hogy Ádám békén hagy, hogy ma is beéri annyival, hogy minden üzenetemet átolvashatja, hogy elalszom már, mire végez ezzel, és reggelre elmúlik az egész. De meghallom mégis, hogy nyílik a kisszoba ajtaja, a lépéseket az előszobán át a konyhába, majd a nappaliból a háló felé. Megemelkedik alattam a matrac, ahogy lendületből ráfekszik az ágyra, pont kétszer olyan nehéz, mint én, és mi a faszt képzelsz, üvölti a takaró túloldaláról, nem hiszem el, hogy te is elárulsz, ráadásul azok után, hogy végignézted, ahogy Szandra is kibaszott velem. Én még mindig nem értem a sértettségét, szerintem az az egyszeri nem köszönés már rég nem ér ennyit, de nem szólok, hirtelen nem is tudom, mi lenne a jó válasz, érne-e egyáltalán bármit, ha megszólalok, mozdulatlanul fekszem a paplan alatt tovább. Erre megnyikordul az ágyrács, hallom, ahogy feltérdel, két kézzel ragadja meg a takarót és rántja le rólam, hiába kapaszkodok görcsösen belülről, miért nem foglalkozol velem, kiabál, hagyj békén, aludni szeretnék, mondom alig érthetően, de ő érti, és folytatja, persze, bezzeg, ha a Palkóval kellene foglalkozni, az menne, mi, kérdezi gúnyosan. Felülök, ő megdermed, hagyja, hogy az egyik kezemmel elvegyem a takarót, feszül az anyag, ahogy kihúzom a térde alól, a másikba a párnámat fogom, nem szólok, csak átmegyek a kisszobába. A gyerek ágya alig másfél méter, magzatpózban épphogy felférek rá, visszahúzom a fejemre a takarót, mintha az kizárná a feszültséget, ki az indulatot, amivel tömve van a lakás, a légzésemre figyelek megint, egy-kettő, be, egy-kettő, ki, elfogy a levegő a paplan alatt. Kidugom az arcom, figyelek, nem hallok mást, csak ahogy ver a szívem, ahogy ki akar törni a nehezen emelkedő mellkasomból, lehunyom a szemem, kinyitom újra, semmi, lehunyom megint, és minden erőmmel arra gondolok, hogy a most beállt csend kitart végre reggelig.

Nem tudnám megmondani, hogy a hang vagy az érzés vág utat a tudatomba előbb, amikor nem sokkal később hirtelen csattanásra ébredek. Pillanatok telnek el, a másodperc tört része csak, én mégis úgy érzem, mintha az arcom lassan zsibbadna, milliméterről milliméterre, mintha ezernyi apró tű szúrná egyszerre a bőrömet, egyre nagyobb területen, az orromtól kezdve balra, a szemem alatt, végig a fülemig. A fél pár tornacipőm az ágy mellett hever a szőnyegen, Ádám az ajtóban áll, mond valamit, de nem értem, a csattanást hallom csak, mintha beragadt volna a fülembe a hang, mintha valaki víz alá nyomná a fejem, elvesztem a kapcsolatot a valósággal. Felülök a félhomályban, nem értem, mi történt, megkérdezni sem tudom, nem jut eszembe és nem jön ki hang a torkomon se, az ölemben egyre növekvő nedves foltból veszem csak észre, hogy eleredt a könnyem, megérintem az arcom, a zsibbadástól nem érzek semmit, ég a szemem alatt, végig a fülemig, megsimítom, semmi. Még mindig nem tudok megszólalni, artikulálatlanul zokogok csak, levegő után kapkodva állok fel az ágyból, Ádámot félre tolom az ajtóból, nem kell hozzá erő, arrébb áll magától, megyek a fürdőszobába a tükörhöz, felkapcsolom a villanyt, a fény vakít, az arcom piros, a szemgödröm és az orrnyergem egy szintbe került. Megnyitom a csapot, a tenyerem öblét megtöltöm vízzel, fölé hajolok és óvatosan, hátha enyhíti az égő érzést, beleengedem az arcom a hidegbe. Ádám már mellettem áll, a hangját is hallom újra, jaj, bébike, ne haragudj, nem a fejedre céloztam, én meg úgy érzem, megteltem, nem bírok el többet, ha még egy mondatot mond, elhányom magam.

Kimegyek a fürdőből, nem kapcsolom le a villanyt, rácsapom az ajtót, de néhány lépést bírok csak, a konyha padlóján elenged a lábam és összerogyok. A konyhaszekrény fiókjához ér a hátam, a hosszúkás, fém fogantyúk a csigolyáim közé vágnak, mégsem érzek semmit, mintha nem is látnék, a szemem nem fókuszál. Keresek valamit, egy darab valóságot, amibe kapaszkodhatok, de csak Ádám áll előttem, leteszi mellém a mobilomat, nekem ez már nem is kell, mondja, hagyj békén, préselem ki magamból, de fáj az is, ha beszélek. Hiába nyitom meg az elülső kamerát, a kisírt szemeket, az egyre duzzadó arcot nem ismerem fel, nem tudom mihez, kihez kötni. A szemem alá nyúlok, az ujjbegyemmel óvatosan tapogatom meg a lassan féltenyérnyi foltot, érzem a határait, érzem azt is, ahogy a tűzhangyák masíroznak a bőröm alatt, és másznának egyre feljebb, a szemem irányába. Tedd ezt rá, bébike, mondja Ádám, miközben egy félkilós mirelit zöldbabot nyújt felém egy lyukas, szürke konyharuhába csavarva, a jeges csomag az arcomhoz ér, felszisszenek, egy újabb darab valóság kerül a helyére. Néhány másodpercig bírom csak, a hideg tovább erősíti a fájdalmat, magam mellé teszem a babot, nézem a tükörképem a telefon sötét kijelzőjén, a bal szememmel alig látok már, akkorára dagadt körülötte az idegen arc. Mi lesz, ha megmarad a helye, kérdezem halkan néhány perccel később, de Ádám már a hálószoba ajtajának támaszkodva pörgeti a telefonját, nem fog, válaszolja, én meg, mintha nem lenne választásom, elhiszem neki.

Az arc, ami a tükörből reggel visszanéz rám, még mindig nem az enyém. A duzzanat nem ment lejjebb, a sötétkék minden árnyalata a szemem alatt, a testem remegni kezd a látványtól, de eltűnik a monoklim, mire elkészülök, győzködöm magam, ahogy a mosdó alatti szekrény fiókjába nyúlok az alapozóért. Végigfut a hideg a gerincem mellett, végig a végtagjaimba, megremeg a kezem, ahogy a szivaccsal hozzáérek a véraláfutáshoz, ahogy a szemem alá újabb és újabb rétegeket kenek, hiába. Napszemüvegben lépek ki a lakásból, a lépcsőházban senkivel sem találkozunk, mégsem tolom fel a homlokomra, így megyek végig a járdán, így mászok be a hátsó ülésére. Megint az én kocsimmal megyünk, Ádám BMW-je túl sokat fogyaszt ahhoz, hogy feleslegesen használjuk, és nemrég jött csak ki a szervizből, minek koptatni. Rám hajtja az ülést, ő előre ül, beüti a Waze-be anyuék címét, és tudom a dolgom, írok nekik, hogy elindultunk, de nem vagyok jól, görcsöl a hasam, majd csak Ádám megy be a gyerekért.

Útközben a visszapillantóban igazgatom a szemüvegemet, sehogy sem áll jól, nyomja a duzzanatot az orrom mellett, de nem számít, hogy fáj, a lényeg, hogy semmi se látszódjon ki alóla. Leparkolunk anyuék háza előtt, Ádám kiszáll, én meg előveszem a telefonomat, megnyitom az előlapi kamerát, leveszem a napszemüveget, majd mégis inkább vissza, és remélem, hogy a gyerek túl kicsi még ahhoz, hogy értse, mi történt. A kocsiba ülve aztán azonnal észreveszi a sötét foltot, bibis, mondom neki, elestem, pont, ahogy te is szoktál, látom rajta, hogy érti, apró, húsos ujjával az arcomhoz ér, végigsimítja a duzzanatot, csücsörít és puszit dob. A homlokomról visszahúzom a napszemüveget az orromra, nem akarom, hogy lássa, ahogy megtelik könnyel a szemem, Ádám beül előre, és szó nélkül hazavezet.

Az egyetemre nem járok be, a munkát is otthonról végzem, beteg a gyerek, igyekszem pótolni a kimaradást, majd elkérem a többiektől az anyagot és köszönöm a megértést, írom az e-maileket sorra. Az arcom még napokkal később is fáj, az orromon keresztül már egyáltalán nem kapok levegőt, elmegyek a Balesetibe, írom Ádámnak, miután leadtam a gyereket a bölcsiben. Szerinte nem kell, ráadásul most nem tud velem jönni, valamit mindenképp el kell intéznie, és mindenképp most, én nem tudom, hogy mit, de nem is kell elkísérjen, megoldom, írom neki. Ahogy indulok, ő mégis épp lehúzódik a ház előtt, pattanj be, bébike, ne kelljen már egyedül menned. A Balesetiben aztán bizonytalan léptekkel követem a betegfelvétel táblák nyilait, le a földszintre, vagy alagsor ez, nem tudom, de nem is számít, megvan a pult, nem várnak sokan, mégis mindegyikük tekintetét magamon érzem. A recepciós felveszi az adataimat, mi a panasz, kérdezi unott hangon anélkül, hogy felemelné a tekintetét a billentyűzetről, megcsúsztam a szőnyegen és elestem, válaszolom a karcos plexifalon keresztül, foglaljunk helyet, majd szólítanak, mondja, az élénknarancs, öntött műanyag széksoron hullámokat ver minden mozdulatunk.

Elmondása szerint otthonában 4 napja elesett, arca sérült. Eszméletvesztése nem volt, orvoshoz eddig nem fordult. Véralvadásgátlót nem szed, olvassa Ádám az ambuláns lapot, mintha tartana attól, hogy elárultam, pedig nem árultam, ha akarnám, sem tudtam volna, nem tudtam kimondani, ami történt. Ő meg a vizsgálóba is bekísért, az orvos mindkettőnknek bemutatkozott, én féltem, hogy nem hiszi majd el, amikor elismétlem, amit már a recepción is, hogy elcsúsztam a szőnyegen, és ilyen kurva szerencsétlenül érte az arcom az ágykeretet, de nem kérdezett rá, hogy biztosan elestem-e, csak röntgenre küldött, aztán az eredménnyel vissza, az traumás eltérést nem mutat. Kímélet, ágynyugalom, bő folyadék fogyasztása javasolt, ha néhány napon belül nem javul, jöjjek vissza a délelőtti órákban.

Ez lesz a sztori, hogy a szőnyeg meg az ágykeret, anyunak is ezt mesélem néhány nappal később, amikor a folt már kisebb, a határa meg zöldülni kezd. Ne ijedj meg, mondom, és küldök egy szelfit is, hogy lássa, miről beszélek, hát pont olyan ívben fut a szemem alatt a zúzódás, mint az ágy sarka, mindenképp mutassam meg valakinek, írja, aztán pár naponta rákérdez, hogy múlik-e, ha fekete lesz, akkor törés, tudod, de jól vagyok, válaszolom mindig. Legközelebb a piros bőrdzsekimben küldök fotót, amit Ádámtól kapok, a monokli még átsejlik a korrektor alól, anyu szerint ez az én színem, évek óta mondja, elmondja most is, hogy milyen jól áll a piros.