Két hónapon át állnak előttem, teljesen meztelenül. Először csak a sziluettjüket látom, kevés konkrétummal. Megállok velük szemben, kezet nyújtok, ők belém kapaszkodnak. Így indulunk előre.
Útközben felsejlenek hegek, amelyeket sokáig piszkáltak, sérülések, amelyeknek még gyógyulniuk kell. Mutatnak olyat, ami újra és újra kifakad, és olyat is, amit, ha kell, már biztos kézzel kötöznek újra. Idővel pedig megjelennek teljes valójukban: fiatalok, idősek, férfiak és nők.
Amikor elérünk oda, ahol a legsötétebb az élet, megszorítjuk egymás kezét, és alámerülünk. Lent szavakat keresünk, kifejezéseket, amelyekkel elmondhatóvá válik a legnagyobb kín is. Próbálgatjuk, mi az, ami úgy írja le a traumát, azzal a precizitással, ahogy a sebész metszi ki a tályogot. Nincs olyan, ami kimondhatatlan, addig gyúrjuk, nyújtjuk, csiszoljuk a szövegeket, amíg a helyére nem kerül minden szó.
Érzésekből mondatokat szőni nehéz munka, sokszor tele fájdalommal. A cél pedig nemcsak az, hogy a kívülálló olvasó számára is érthetővé, átélhetővé váljon a történet, legalább ilyen fontos az írás hatása is. Mert ha megtaláljuk a szavakat, ha mondatokká formáljuk az érzéseket, lekerül rólunk a teher, ott marad a papíron. És ahogy kimondjuk, ami addig csak belülről feszített, feljövünk a felszínre. Megtelik a tüdőnk levegővel, könnyebbé válik a létezés – közben pedig egy pillanatra sem engedjük el egymás kezét.
A kurzus alatt olyan közel engednek magukhoz, mint még senkit. Feltárják, amiről korábban hallgattak, beszélnek olyanról, amiről addig csak elvétve. Mélyen, zsigerből kapcsolódnak – önmagukhoz és egymáshoz is. Bíznak, hisznek, megtartanak. És gyógyulunk, óráról órára, szövegről szövegre.
A nyolcadik héten aztán, amikor az érzések, megélések új formát öltöttek, amikor újra levegőhöz jutunk, elengedjük egymás kezét. Ők visszatérnek a hétköznapokba, én pedig viszem tovább a történetük egy-egy darabját.